Emlékmű

és emlékhely a Batthyány Lajos Gimnáziumban, Nagykanizsán

 

Szemenyey-Nagy Tibor

szobrászművész

 

 

 

A nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium igazgatója, Balogh László úr a 2009-2010-es tanévben kért fel egy iskolai emlékmű tervezésére.

Az elképzelés szerint a megvalósítandó alkotás a gimnázium híres tanárainak és diákjainak állítana emléket.

 

Az emlékmű helyének az iskola régi, Sugár út felőli épületszárny lépcsőháza lett kijelölve, mivel ez az iskola legrégebbi, még eredeti állapotban fennmaradt része. A lépcsőház köztes szintjén a belmagasság több mint nyolc méter, és a fordulóban található egy oszlop, mely talán az egyetlen nagyobb, épségben fennmaradt korabeli építészeti elem.

 

Az emlékmű tervezésekor a kiindulópont meghatározása volt a legfontosabb. Kiknek állítunk emléket és kik a példaképek?

 

Egy több mint két évszázada fennálló intézmény állandó társadalmi, politikai változásoknak kitéve mindig más és más elvárásoknak felel meg, ezzel értékrendje is változó. A kimagasló teljesítmények nem biztos, hogy értékállóak, a kiemelkedő személyiségek példaértéke megkérdőjelezhető, a róluk alkotott vélemények és ítéletek igazságtartalma sok esetben kétséges lehet.

Vannak állandó és örök érvényű erények és teljesítmények, de ezek kiválasztása és rangsorolása nem minden esetben igazságos.

 

Az élet nem verseny, hanem állandó mozgásban lévő kölcsönhatások szimbiózisa, nem célirányos folyamatok összessége, hanem szerteágazó, organikus kapcsolódások sokasága.

Az emberi létezésnek nincs értelme, hanem értéke van. Ezt az értéket az ember tudása, tapasztalata és hite alakítja. Ezért vagyunk képesek alkotni, és ez az oka annak, hogy fennmaradásunk nem csak mások legyőzésének a következménye. A verseny furcsa dolog, mert mindenki veszít, és csak egy győztes van.

Minden egyes ember magában a legnagyobb érték, mindenki fontos, minden élet egyszeri és megismételhetetlen. A különbözőségen alapuló sokszínűség megértése és a mások iránti tisztelet minden hosszú távon életképes közösség alapja.

Ez a gondolatmenet vezetett ahhoz az elképzeléshez, hogy az emlékmű felállításával az iskola minden egyes tanárára, diákjára és dolgozójára emlékezzünk, rögzítsük az utókornak azok nevét, akik ma ezt a közösséget alkotják, és adjunk lehetőséget arra, hogy a jövőben ez a névsor bővíthető legyen. 

 

Ma Magyarországon egy szerencsés történelmi időpontban élünk. Kegyelmi pillanatok ezek. Egy kis közösségben - mint ezt az emlékmű esete példázza - meghatározhatjuk az adott téma tartalmi értékrendjét és a formai kifejezésmód lehetséges változatait, szabadon dönthetünk legjobb tudásunk szerint, ezáltal egy olyan művet hozhatunk létre, amely a figyelmet a valódi értékekre irányítja.

Ezzel egy időben nem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt sem, hogy a modern kori demokrácia ugyanúgy, mint az ókori, csak a rabszolgatartó társadalom fenntartása által működőképes.

Nagyon nehéz egy hazugságok szövevényére épülő, manipulatív hatalmi központok által fenntartott társadalomban olyan igaz értékeket felmutatni, melyek a többségében alávetett sorban élőknek saját kiszolgáltatottságukat elviselhetővé teszik.

                                                                          2

 

 

A Batthyány Lajos Gimnáziumnak 250 éves fennállása alatt nagyon sok diákja, pedagógusa és dolgozója volt, csak az utóbbi évtizedekben több mint 15000. Ennyi nevet maradandó, időtálló anyagban rögzíteni egy adott falfelületen körülményes és nagyon költséges lenne. A sok szöveg miatt a betűk olyan kicsik lennének, hogy az írást már másfél méter magasban nem lehetne elolvasni.

A szöveg mennyiségéhez viszonyítva nem volt elég a fal felülete, ezért vetődött fel az oszlopsor gondolata. A fal előtti oszlopsorral a rendelkezésre álló felület a többszörösére növelhető, de a hengerpalástok is csak 80 százalékban lennének kihasználva, mert az oszlopok fal felőli részén a szöveg már nem lenne olvasható. A statikus oszlopokat forgathatóvá kellett tenni, és végül ezért lett az oszlopszerű, forgatható hengersor az emlékmű végleges formája.

 

A kialakítandó emlékhelyre megkülönböztetett figyelmet kellett irányítani. Ezen a helyen megváltoztattuk az iskola épületegyüttesének mai állapotát, renováltuk a lépcsőházat, restauráltuk a megmaradt építészeti elemeket; az oszlopot és a korlátot, valamint megoldottuk a belső tér új világítását.

 

Az emlékhely két részből áll. Az egyik maga az épített örökség, ezen belül a fordulóban található  téglából rakott oszlop, a másik rész az ezzel szemben elhelyezendő emlékmű, az acél hengersor. Az épített oszlopnak tartó funkciója van, rendeltetéséből eredően a stabilitást szolgálja és jelképe az állandóságnak. A vertikális tengelyük körül forgatható oszlopok a mozgást, a változást, az állandó körforgást szimbolizálják.

 

A hengersor anyagának kiválasztásában az időtállóság volt a fő szempont, ezért esett a választás a nem rozsdásodó acélra. Az acélhengerek külső felületére ilyen mennyiségű szöveget vésni nagyon költséges lenne, és egy idő után ez el is kopna. Ráadásul a tervezett nyolc henger felülete is kicsi lenne ahhoz, hogy a névsor a jövőben bővíthető legyen. Ezért az acélhengereknek nem a felületét hasznosítjuk mint információhordozót, hanem a hengereket mint adattárolót használjuk.

Az ezekben elhelyezett névsorok, esetleg más írások és dokumentumok láthatatlanok maradnak, de hosszú időre biztosított a fennmaradásuk.

Az a tudat, hogy a hengerekben ott van minden ember neve, aki az évszázadok folyamán az iskola közösségének része volt, erősítheti a folytonosságba vetett hitet. Az állandó, örök körforgás felismerése biztonságérzetet kelthet. A hengerek forgatásával közvetlen fizikai kapcsolat jön létre a múlt hagyatékával, emlékeivel, amely mozgásba hozható, használható, és ez abban az esetben is jelentős lehet, ha ez csak magában a gesztusban nyilvánul meg. Érint, érez, forgat, játszik, emlékezik, képzel, vagy csak az energiáját vezeti le.

Az emlékmű a szó szoros értelmében egy működőképes mű.

 

Amikor az emlékmű méretarányos modellje be lett mutatva, volt, aki azt hitte, hogy ez egy tibeti imamalom mása. A hasonlóság vitathatatlan, de ennek okai nem a külsőségekben, hanem keletkezésük eredetében találhatók.

 

Az ember ősidők óta keresi a tudás továbbörökítésének, rögzítésének a lehetőségeit, az adattárolás módját. Az őskorban a jeleket botra faragták, csontokra vésték. Ez hagyományozódott évezredeken  át, melynek bizonyítékát a legújabb korban a pásztorbotok igazolják. Az őskorban is a hengert használták, a hengerpalástot mint adathordozót, ennek bizonyítékai a sumer agyaghengerek. Az ó-korban a kiterjesztett hengerpalást, a papirusztekercs volt az egyre több adat tárolásának eszköze, melyet fennmaradása érdekében fa vagy fémhengerekben tároltak. A különböző népek kultúrájában fellelhető az értékes tudás, a szent szövegek tárolásának ez a módja, ilyen a zsidók Tórája is.

A legújabb korbeli megfelelője: a viasztekercs, a film, a mágnesszalag, a hanglemez, CD, stb.

                                                                             3

 

A tibeti imamalom esetében is az adatok tárolásának az igényével létrejött megoldással állunk szemben. A ma ismert és használatos tibeti kegytárgy nem buddhista szertartási kellék, hanem Tibet ősi, több évezredes Bön(Bohn, Bon) kultúrájának a hagyatéka. Ezek az irattároló hengerek az ősi sámán tudás írott emlékeinek tárházai voltak és csak a VIII-IX. században váltak a buddhista szertartás kellékeivé. Tibetben a VII. században jelentek meg az indiai buddhista hittérítők, és alig egy évszázad alatt az ősi Bön kultúrát marginalizálták, vezetőiket kiszorították a hatalomból, és gyökértelenné, kiszolgáltatottá tették a népet, megsemmisítették az ősi kultúra nyomait.   

A hengersorokba buddhista szövegeket helyeztek, Mantrákat,  és még a forgatás irányát is megváltoztatták, a balról jobbra forgatás helyett a buddhisták a hengerek jobbról balra forgatását írták elő. Hitük szerint minél több ima van az imamalomban, annál hatékonyabb a malom kerekét forgató hívő imája.

 

A legrégibb írásos emlék, amelyik említést tesz az imamalomról, szanszkrit nyelvű és a IX-X. századból maradt fent. Buddha tanításának klasszikus metaforája a „forgasd a dharma kerekét”, amit úgy lehetne megfejteni és értelmezni, ha a szanszkrit vartati kifejezést lefordítjuk, ami forgást jelent, forog, de van egy szinonimája is, ez a növekedés. Ez az ősi szókép a magyar nyelvben is megtalálható, ez a szóbanforgó. Ami az elmúltban, az emlékben van, és mégis használatos a jelenben.

A dharma tudást jelent. E két szó lefordításával már könnyen értelmezhető ennek a hitvilágnak az egyik alapgondolata. A tanítás szónak a szanszkrit nyelvben a „forgasd a tan kerekét” kifejezés felel meg. Tanít, azaz a tan kerekét forgatja.

 

A tibeti imamalom esetében két ellentétes alapállású szemlélet ideológiáját követhetjük nyomon. Az egyik az ősi, az eredendő, a vertikális hatású, az ember-isten vonal, mely a földi, fizikai erőkifejtést az ember bal kéz felőli oldalára teszi, a szívből jövő erőt alkalmazza. A másik a régire rátelepedő új eszme, az elnyomó, a horizontális, a buddhista, mely az ügyesebb, nagyobb erő kifejtésére alkalmas jobb kezet használja az imamalom forgatásához.

 

A tudás hatalom. Aki a tudás adathordozóit birtokolja, azé a hatalom. Ezért ősidők óta a szent szövegek isteni tulajdonságokkal lettek felruházva, ezek tárának az érintése óriási jelentőséggel bírt. Ezért lett ez a rituális gesztus az egyszerű halandók mindennapi vallásgyakorlatának a része. A szent szövegek érintése napjainkban is élő gyakorlat, gondoljunk csak a Tórára, vagy arra, amikor a Bibliára tett kézzel esketnek valakit.

 

Mi, magyarok egy ősi kultúra örökösei vagyunk, és az utóbbi kétezer évben keresztény szellemiséggel gyarapodtunk. Ma mi dönthetünk arról, hogy melyik oldalon állunk, és milyen irányba forgatunk.

 

 

  

 

 

 

 

 

Nagykanizsa, 2011. január 17.