2018 - Kárpátalja

Nem tudtuk, mekkora melegnek nézünk elébe május utolsó hetében a hétfő kora reggeli induláskor. Később aztán megtudtuk. Átutazva a teljes Magyarországot érkeztünk meg Kárpátaljára, azon belül Nagydobronyba, ahol még aznap este megismertük Margó nénit. Ő a következő napokban idegenvezetőként lelkesen mesélt nekünk mindenről, ahova csak mentünk, sőt már hétfő este bemutatta a barátságos falu központi épületeit, szobrait, szóval egy esti sétával indítottunk a kavicsos főúton, köszönve a kedves falusiaknak, csodálva kertjeiket és szőlőiket, nézve a dagadó holdat, közösen átkozva a szúnyogokat.

A következő nap délelőttjén a település iskolájában néztük meg táncosaik ügyes mozdulatait, és próbáltuk utánozni gyors lépéseiket – kevés sikerrel, de ezen csak nevetni tudtunk. Eszeveszetten szurkoltunk csapatunknak a focimeccsen, ahol a kárpátaljaiakkal mérték össze erejüket a fiúk. Ezután Ungvár városa következett szegényes tömbházaival, csillogó arany- és ezüsttetejű templomaival, valamint kátyús, de betonozott útjaival. Furcsa volt, hogy a városban cirill betűk tűntek a szemünkbe, és gyakran idegen volt a beszéd, ugyanakkor láttunk magyar feliratot, és hallottuk az ismerős nyelvet is. A várban irigylésre méltóan díszes faragású fabútorok, páncélok, fegyverek, képek, órák és korabeli öltözékek voltak láthatók. Életnagyságú házak mutatták be a skanzen területén a XVI. és a XVIII. századi építészet jellegzetességeit. A házak berendezése és felszerelése mind változatos stílust és helyszínt tükrözött, hiszen ezek Kárpátalja más-más területeiről származnak. Iskolapadok, rokkák, harangok, teknők, kutak, kicsi ágyak, székek – és alacsony ajtókeret, ahová nem egyszer vertük be a fejünket.

Szerdán Szolyván jártunk, ahol az emlékparkban az egykori szolyvai gyűjtőtábor áldozatairól, a málenkij robot elszenvedőiről emlékeztünk meg. A Vereckei-hágó felé tartva többször kerülgettünk teheneket a busszal, ezt pedig néhányan az ablakhoz tapadva figyeltük, hiszen Nagykanizsa utcáin ez nem megszokott. Sokat utaztunk – mind időben, mind térben. Ezt az utak rossz minősége is befolyásolta, de sosem unatkoztunk, mert zenét hallgattunk, vagy vad kártyázásba feledkeztünk. A hegyek közt jelentősen lecsökkent a szókincsem bősége a következő szavakra: „gyönyörű”; „hangulatos”; „elképesztő”. Kisebb túra után a dombokon kiderült, hogy nem is olyan egyszerű közlekedni a vidéken, hiába kapaszkodunk erősen egymásba. Az Árpád-vonal bunkerét jártuk végig, bíztatva egymást a sötétben és a szűk folyosókon, mielőtt ebédelni mentünk a Verecke Vendégházba. Bográcsban főzték nekünk a gulyást, amit fapadoknál, néhol szőlővel borított apácarács közt fogyasztottunk el. Mondhatom, „elképesztően hangulatos” volt, és csak utána jöttek a szilvalekváros fánkok. És most, hogy már minden olvasó kellőképpen éhes lett, térjünk át a Vereckei-hágóra! Az emlékműnél megemlékeztünk őseinkről, és a tájban gyönyörködtünk, bár a „gyönyörű” az nem kifejezés arra képest, amit ott láttunk.

Csütörtökön a munkácsi várban festménykiállításon, Kazinczy-kiállításon és Rákóczi-kiállításon is részt vettünk. Némi buszozás után pedig „Husztnak romvára megállék” előttünk, körülbelül 300 méter magasan. A hőség ellenére megérte felszenvedni magunkat, mert nem mindennap sétálhat fel oda az ember, és a látvány lenyűgöző volt ott is. A tiszaújlaki emlékmű meglátogatása után Csetfalva eredeti fakazettás református temploma következett, ezzel pedig eljött az utolsó éjszakánk a nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonban, amely a héten szállásunkként szolgált.

Péntek reggel elköszöntünk az ottaniaktól (még csütörtök este Margó nénitől), és Beregszász főiskolája felé vettük az irányt. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán magáról az épületről tudtunk meg néhány információt Gönczi Sándortól, és megtekintettük az iskola ásványtárát is. Rövid városnézés után pedig indultunk haza – élményekkel telve és természetesen hullafáradtan…

Szendrei Diána 9.A